Sejtettük, vagy inkább feltételeztük, hogy a Szeta körül összeverődött kis társaságban besúgók is mozognak. A rendőrállam működéséről, ha máshonnan nem, a csehszlovák szolidaritási aláírások nyomán volt némi tapasztalatunk. Bármilyen békés célokkal indult is mozgalmunk, biztosak lehettünk abban, hogy az állambiztonsági hatóságnak szemet szúr – mint minden államtól független kezdeményezés. Számítottunk telefonjaink lehallgatására, postánk megfigyelésére. Arra is gondolunk kellett, hogy „téglák” épülnek be körünkbe, de már kezdetben elhatároztuk, hogy ezzel nem törődünk. Nem lehet úgy élni – gondoltuk –, hogy azt keresed egy másik ember szemében, hogy vajon jelent-e rólad.
Utólag is világos, hogy helyesen döntöttünk. A Szeta alapítói, csatlakozó munkásai és aktív támogatói között nem volt besúgó. Voltak ellenben a periférián megjelenők között, nem is kevesen. Ezek az emberek, férfiak és nők, öregek és fiatalok, akik igen különböző indíttatással álltak az állambiztonsági szervek szolgálatába, nem specializálódtak a Szeta felderítésére. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának ellenzéki nyüzsgésében halászgattak, kit erre, kit arra irányított a szerv, gyakran pillanatnyi ötlettől adódó kapcsolattól vezérelve. Így, esetlegesen kerültek a Szeta környékére is. Többször nem is értették, hol vannak, ki miről beszél, így születtek a sületlenségeket, logikátlanságokat leíró jelentések, amelyek nyomán olykor meglódult a tartótiszt fantáziája, olykor maga is rájött, hogy zsákutcát jelentenek. (Ezeknek szép példáit olvashatjuk a besúgói munka dossziék mellett a Napi Operatív Információs Jelentésekben is.)
A beépült emberek nem befolyásolták lényegében a Szeta működését. Olyasmikről tudósítottak beszámolóikban, jelentéseikben, amiket amúgy is a nyilvánosságnak szántunk. A Szeta működésének alapelve a nyilvánosság volt, támogatott családjaink nevét bizalmasan kezeltük, adományozni lehetett névvel és név nélkül, de ezeken kívül minden nyitott volt, pénzügyi nyilvántartásunktól kezdve havi rendszeres megbeszéléseinken át nagyobb rendezvényeinkig. Azt nem mondom, hogy amikor bonyolult előkészítést igénylő eseményre készültünk, mint például az l980-as képzőművészeti aukcióra és vásárra, vagy 1982-ben a Feketében című antológia kiadására, ne konspiráltunk volna egy darabig, vagyis ameddig a sikeres megszervezés érdekében szükséges volt.
A Szetáról jelentő besúgók az állambiztonsági levéltárban nem túl nagy fáradság árán beazonosíthatók. Néhány alakra jól emlékszem. Egy rejtélyeskedő szakállas fiatalembert, Algolt (Habermann M. Gusztáv, alias „Pécsi Zoltán”) gyakran láttam Ottiliánál. Virág János, magas, bajszos, őszes úr kimért, udvarias mosolyával fel-feltűnt nagyobb találkozóinkon, ő „Vitéz” néven jelentett. A köpcös, nyomasztóan kedélyes Mikes Tamás („Mészáros Tibor”/”Dán István”) tragikus történetét Andor Mihály megírta „Szegény Micsinay – egy besúgó élete” címmel. Velük személyes, igaz, távoli ismeretségben voltam, a többi besúgóra, bár olvasom jelentéseiket, nem bírok visszaemlékezni.
