K: 2006. november 23-a van. Első alkalommal ülünk le a magnó mellé, hogy elmesélje az életét. Az első kérdésem, hogy mikor és hol született?

V: 1950. február 7-én Budapesten születtem. Anyám Neumann Katalin, apám Galicza Károly volt. Arról kezdtünk el beszélni, hogy ők kicsodák.

K: Igen.

V: Az édesanyám… No igen, ezt nem is mondtam. Tulajdonképpen ez egy zsidó kereskedőcsalád volt.

K: A Neumann család?

V: A Neumann család. Pontosabban az apja egy kereskedő volt, sportszerüzletei voltak. Talán az ő tulajdonában volt Budapest két legnagyobb sportszerüzlete.

K: Hogy hívták?

V: Neumann Géza. A mamája egy Markfeld Róza nevezetű hölgy volt – a Rózsi. Aki tudomásom szerint az üzletben nagyon erősen támogatta a férjét, tehát alapvetően ő is ezzel foglalkozott. Volt az anyámnak egy bátyja is, Neumann Laci.

K: Aki Önnek a nagybátyja volt.

V: Igen, de én sose láttam. Elvitték ’44-ben munkaszolgálatra, és eltűnt. Azt hiszem, ők elég gazdagok voltak. Amikor az anyám tizennyolc éves korú lett, leérettségizett és elment Párizsba. Ez az, amit már előzőleg is mondtam. Hogy fogalmam sincs, milyen intézményes keretek között történt ez.

K: Mikor ment ki?

V: Ez ’37-’38 körül lehetett. Anyám ’19-ben született, és ’37-ben volt tizennyolc éves. Gondolom, akkor érettségizett, és utána elment Párizsba. Tudomásom szerint másfél-két évet töltött ott. Ilyen művész körökbe keveredett, Fernand Léger műtermében dolgozott, annak valamilyen értelemben talán tanítványa is volt.

K: Hogy hívták?

V: Fernand Léger. Leírom magának, ha kell.

K: Ja igen, ez egy francia név.

V: Ez egy nagyon neves képzőművész volt, akkor már valószínűleg egy idősebb úr. Mondom, azt nem tudom egészen pontosan, hogy anyám miből élt. Csak az otthoniakból élt, vagy esetleg volt ebből valami bevétele? Elképzelhető, mert a családi legendáriumban olyan utalásokra is emlékszem, hogy esetleg galériákban eladott valamit, vagy valami ehhez hasonló. Amikor a háború kitört ’39-ben, akkor Franciaországból el kellett jönnie a magyar állampolgároknak, mert különben deportálás várt volna rájuk. Nagyjából az utolsó pillanatban hazajött. Itthon nagyon hamar összeházasodott az apámmal. Aki egyébként egy kicsit fiatalabb volt nála – ’20-ban született. Aki, majdnem azt lehet mondani, hogy egy házmestergyerek volt. Mert az anyja egy turai parasztlány volt, aki feljött Pestre és itt először valószínűleg cseléd volt, aztán házvezető vagy házmester – vagy nem tudom én micsoda – lett. Említettem már, hogy a Mezey Máriának is volt házvezetőnője.

K: A színésznőé?

V: Igen, aki egy színésznő volt. A férje, az apám apja pedig tudomásom szerint hivatásos sofőr volt.

K: Ilyen úri sofőr?

V: Nem, azt hiszem, hogy egyáltalán nem úri. / és nevet / De pontosan nem tudom. Szóval inkább igáskocsis volt, mint parádéskocsis.

K: Hogy hívták?

V: Őt is Galicza Károlynak hívták. Róla azt sem tudom, hogy honnan eresztették. Azt hiszem, hogy vannak otthon iratok erre vonatkozóan. Mert az apám is tisztviselő volt, meg egyáltalán… Szóval valahogy be kellett gyűjtenie azokat az iratokat, amik annakidején igazolták az árja voltát, és abban benne van, hogy micsodák voltak a felmenők. Úgyhogy, ha kíváncsi rá, akkor előkaparom ezeket.

K: Jó. Mindenre kíváncsi vagyok.

V: A nagyapámat gyakorlatilag nem ismertem. A bátyámnak még volt vele valamilyen viszonya, de én nem ismertem.

K: Tehát a Galicza Károly nevű nagyapját?

V: Igen, őt nem ismertem. De később megismertem. Harmincegynéhány éves koromban kaptam egy telefont, hogy a nagyapám találkozni akar velem meg a bátyámmal. Akkor elmentük mind a ketten hozzá. Én akkor láttam életemben először és utoljára. Ez egy fura dolog, hogy az ember egyszer csak találkozik harmincegynéhány éves korában a nagypapájával.

K: Miért nem találkoztak előtte?

V: A nagyapám elvált a nagyanyámtól, és úgy tűnik, hogy utána nem voltak nagyon jóban. A nagyanyám nem kereste vele a kapcsolatot, semmilyen módon. Az apám meghalt, amikor én két éves voltam. Tehát az ő révén én nem találkoztam vele. Mert a bátyám az apám révén találkozott vele előzőleg. Én nem találkoztam vele, merthogy az apám az nem élt. A nagyapám nem keresett minket, és erről az oldalról gyakorlatilag minden nexus megszűnt az apám halálával. Úgyhogy én addig nem találkoztam vele. Izgalmas volt, hogy az embernek harmincegynéhány éves korában nő egy nagypapája.

K: Mikor házasodtak össze a szülei?

V: Szerintem olyan ’39-’40-ben lehetett, mert ’41-ben megszületett a bátyám.

K: Akit hogy hívnak?

V: Galicza Jánosnak.

K: Ő az, aki pedagógiával foglalkozik?

V: Igen. Először a veszprémi… Várjunk csak, hogy is volt? Az ő életútja eléggé girbe-gurba. Először gyermekotthonoknál volt nevelőtanár. Az első állása – ha jól emlékszem – a Béke Nevelőotthonban volt, ami egy olyan nevelőotthon volt – ami egyébként ott van a környékünkön –, ahol a gyerekeknek általában már volt bírósági ítéletük. Ez még nem volt egy igazi büntető intézmény, de már elég veszélyes. Ő ott volt, aztán később középiskolai tanár lett, rendes magyartanár. Például, többek között az Arany János Gimnáziumban tanított. Ott együtt is voltunk. Tehát, amikor engem kirúgtak a középiskolámból – pontosabban eltanácsoltak –, akkor végül odamentem. De ez majd biztos sorra kerül még. Aztán volt kutató, aztán szakszervezeti funkcionárius – pedagógus szakszervezeti funkcionárius –, aztán minisztériumi hivatalnok, aztán mindezenközben főiskolai tanár pedagógiából. Így került el Veszprémbe, az egyetemre. Onnan vonult nyugdíjba és elment Székesfehérvárra tanítani. Tudomásom szerint most azt is otthagyja, és valami újabb főiskolára megy pedagógiát tanítani.

K: Tehát 1940 körül házasodtak össze a szülei?

V: Igen, azt gondolom.

K: Az anyukája zsidó volt, legalábbis a törvények szerint.

V: Igen, így van.

K: Ekkor már a második zsidótörvény is érvényben volt.

V: Igen, abszolút.

K: Az édesapja milyen vallású családból származott?

V: Az egy teljesen keresztény család volt.

K: Katolikus vagy református?

V: Azt hiszem katolikus.

K: Teljesen más társadalmi rétegből származtak?

V: Igen, abszolút másból. Ennek az a története, hogy az anyukám összebarátkozott egy szintén az utcájukban – tehát a Napraforgó utcában – lakó házaspárral. A Napraforgó utca egy nagyon érdekes hely, ezt tudni kell róla.

K: Miért érdekes?

V: Azért érdekes hely, mert ez a Pasaréten van, az Ördögárok mellett. Régen ott nem volt semmi, és a környéken nagyon szigorú építési előírások voltak, tehát csak viszonylag nagy telekre lehetett házakat építeni.

K: Mikori volt ez?

V: A világválság idején épült ez a telep. Ez a Napraforgó utca egy telep. Két építési vállalkozó kitalált egy olyan ötletet, amivel hetvenöt négyszögölre lehetett építeni házat.

K: Akkora volt egy telek?

V: Igen, ez nagyon kicsi. Egy-két helyen nagyobb, vannak saroktelkek, amik nagyobbak. De alapvetően a házak hetvenöt négyszögölre kerültek rá, ami ott előtte teljesen elképzelhetetlen volt. Úgy volt ez lehetséges, hogy egy egységes koncepciót adtak be az építési engedélyezésre, ahol a kor legnevesebb építészei egy-egy kísérleti házat építettek. Így alakult ki ez a telep. Tehát ott a húszas évek végi, harmincas évek eleji magyar építészetnek a színe java fel van vonultatva. Mindegyik építész képviselteti magát egy házzal.

K: Mi volt az egésznek a célja?

V: Pénz. Mert sokkal több pénzt kaptak érte.

K: Értem, tehát nem valami szociális program volt.

V: Nem, semmi szociális nem volt. Gazdag emberek voltak, akik itt laktak.

K: Persze, ez egy elegáns környék.

V: Ez egy elegáns környék volt és most is elegáns hely. Tehát az egy eléggé elegáns környezet volt.

K: Ez egy nyaraló volt?

V: Nem, ez egy ház. Itt laktak. A Napraforgó utca 11-ben. Neumann Géza ott lakott a családjával. Azt nem tudom pontosan, hogy hány számban, de a másik oldalon srégvizavi szemben laktak az Oroszék, vagy Grószék. Nem tudom, hogy mikor változtatta meg a nevét a Dezső.

K: Grósz Dezső?

V: Igen.

K: Grósz vagy Orosz Dezső.

V: És a felesége, Vigyázó Piroska. Ők kommunista párttagok voltak.

K: Az illegális kommunista párt tagjai?

V: Illegális kommunisták. Tehát szocdemek voltak, és azon belül egy illegális kommunista csoportnak a tagjai voltak. Nagyon jóba lettek az anyámmal. Elsősorban különböző közös tevékenységek okán. Tehát olyan tevékenységek, mint a síelés, evezés, kirándulás és nem tudom még micsoda. Ami nagyon fontos összekötő erő volt. Szerintem Orosz Dezsőéken keresztül ismerkedett meg az anyám Ságvárival. És Ságvári környezetében volt az apám.

K: Ságvári Endrének a környezetében?

V: Apám a barátja volt. És így találtak egymásra.

K: Ez tehát a harmincas évek végén lehetett?

V: Igen. Elképzelhető, hogy már előbb is ismerték egymást. Valószínűleg előbb ismerték meg egymást, de azt nem tudom, hogy mikor lobbantak… Mármint mikor keletkezett az az elhatározásuk, hogy egymáshoz kötik az életüket. De valahogy így ismerkedhettek össze. Aztán mit kell még tudni?

K: Beszéljünk még egy kicsit a Neumann családról. Tehát Neumann Géza, a nagyapja egy sportszerkereskedő volt?

V: Igen.

K: És viszonylag jómódú?

V: Én azt hiszem, hogy elég jómódú volt. Tehát volt ott egy házuk, volt nekik egy autójuk – ami azért akkortájt komoly dolognak számíthatott –, és volt két üzlete. Amikor aztán az anyám hazajött és összeházasodott az apámmal – ugye, a zsidótörvények miatt nem lehetett már a nagyapám nevén –, akkor az apám neve alatt futott tovább az üzlet. Tehát a Neumann-féle sportkereskedés Galicza-féle sportkereskedés lett. Amiből később apámnak számos problémája származott, mert úgy ’48 – a fordulat éve – tájékán a szemére hányták, hogy miféle kommunista az, aki azelőtt tőkés volt. Úgyhogy ebből sok baja volt, és állítólag komolyan meg is keseredett attól, hogy ilyen hülyeségekkel vegzálták.

K: Tudja, hol voltak ezek a boltok?

V: Nem, de a bátyám az tudja. Azt hiszem, hogy az egyik valahol a Rákóczi úton volt, a másik az talán… Nem tudom. De ki lehet deríteni. Nagyon jól ismerték őt. Emlékszem, hogy fiatal koromban elmentem egy maszek sportszerjavítóhoz, beállíttatni valamit a sílécemen. És ő még abszolút jól emlékezett a nagyapámra. Szóval egy név volt a szakmában. Az anyám anyjáról csak azt tudom, hogy Markfeld Rózának hívták. Ha jól emlékszem, akkor neki volt egy ikertestvére is, de ebben nem vagyok száz százalékig biztos. Rendkívül kiterjedt rokonsága volt, amiből az egyiknek a fokát valamennyire tudom. Volt egy testvére, aki egy

Schwartz Ármin nevezetű figurának volt a felesége. Ez a család’45 után kivándorolt – először Franciaországba. Ott Sereyre magyarosították a nevüket. Úgy hívták a jóembert, hogy Armand Serey. / franciásan ejtve / A Schwartz Ármint! / és nevet / Nagyon hangzatos volt. Hatalmas termetű alak volt. Tényleg egy kétméteres, másfél mázsás, hihetetlenül nagydarab ember.

K: Ön ismerte?

V: Ismertem. Mert a hatvanas évektől időnként látogatóba jöttek. Velük együtt felmerült még egy csomó más ember is. Róluk inkább csak futólagos benyomásaim vannak. Azt tudom, hogy az egyiket valamilyen Katónak hívták, a másikat meg Sándornak, és valahol Dél-Afrikában éltek. De hogy ezeknek mi közük volt a családhoz, azt nem tudom egész pontosan. Persze ehhez a dologhoz az is hozzájárult, hogy én ritkán találkoztam velük és nem nagyon tudtam ezeket a rokoni viszonyokat. Mert az anyám és a szülei között valamennyire feszült volt a viszony. Talán nem nézték jó szemmel az anyám kommunistaságát. Bár az isten tudja. A nagyapám talán nem annyira, mint a nagyanyám. Aztán a szüleim is megsértődtek ezen. A nagyszüleim sokat köszönhetnek ennek az egésznek. Attól, hogy az anyám valamilyen módon kapcsolatba volt az illegális mozgalommal, egy csomó dolgot baromira jól csinált a negyvenes évek elején. Tehát nem tűzték ki sárga csillagot, nem mentek be csillagos házba – az egész család ott maradt. Erdélyi menekültekkel, illetve ál-erdélyi menekültekkel volt tele a ház. Tehát mind a kettőből volt a házban bőven. Odaköltözött a nagyanyám is – tehát az apám anyja –, és hogyha bárki csengetett, ő nyitott ajtót. Az anyám a férje papírjaival rohangált a városban. Tehát effektíve embereket mentettek. És ezen a módon megmentették a saját szüleiket is, és például Schwartzékat is. Anyám bement értük, valahova az Újlipótvárosba, egyszerűen kiugrasztotta őket éjszaka az ablakon és kivitte őket. Ugye, ezek voltak azok a házak, ahonnan aztán levitték a Dunapartra az embereket.

K: Ez volt az úgynevezett nemzetközi gettó, ugye?

V: Ilyen védett házak voltak ott, meg nem védett házak. Nem tudom, pontosan hogy volt, de az anyám ott komoly embermentő munkát végzett. Nyilván ez lehetetlen lett volna olyan információk nélkül, amik az illegális mozgalmon keresztül jutottak el hozzá. Meg nem is tudom. Hogy ez bátorság volt-e, vagy felelőtlenség? De mindenképen rendes dolog. Az életem folyamán egész váratlan helyekről kaptam visszajelzéseket arra, hogy ez így van. Szóval, hogy ez nem…

K: Milyen nevet használt az édesanyja? Tehát Neumann Katalin a lánykori neve.

V: Igen. Aztán Galicza Károlyné volt, azt hiszem. Akkor nem volt szokás, hogy más nevet vegyenek fel. Amikor pedig elkezdett művészkedni, akkor először Galicza Kató, aztán Kálmán Kató lett. Tehát nem a Neumann Katalin nevet használta.

K: Milyen származású volt a Neumann család? Mi lehet még tudni róluk?

V: Nagyanyám és a nagyapám is valahonnan a Felvidékről származott. Ha nem lenne nagyon abszurd, hogy az ember egyszer ezt mondja, másszor azt, akkor azt mondanám, hogy zsidók voltak és tótocskák. Volt ott valami nagymama –– aki nem tudom, hogy kinek volt a mamája, mert nem ismertem –, de János bátyám és az anyám is azt mesélték róla, hogy semmilyen nyelven sem tudott rendesen. Valamikor fiatalkorában eljött a Felvidékről és ezért valamennyire gagyogott tótul vagy szlovákul, meg tudott valamennyire jiddisül, és valamennyire magyarul is. De egyiket se tudta rendesen. Nem voltak igazán vallásos zsidó család. Egy valamennyire szekularizált család voltak és magyarul folyt a társalgás. De a nagymama valószínűleg szlovák környezetben nőtt fel.

K: Aki az édesanyja nagymamája volt, ugye?

V: Igen, az én dédnagymamám. És azt mondták róla, hogy gyakorlatilag semmilyen nyelven sem tudott. / és nevet / Nem az volt, hogy mindegyiken tudott, hanem egyiken sem. Nem tudom, lehet, hogy ez csak egy családi legenda.

K: Ismerte a nagyapját, Neumann Gézát?

V: Igen, és nagyon szerettem. A Gézát nagyon szerettem.

K: Azt tudja, hogy mikor született?

V: Nem. Őszintén szólva nem.

K: Mennyi idősen halt meg?

V: Azt tudom, hogy mennyi idős lehetett. Szerintem úgy az 1890-es években születhetett. Várjunk csak! Hány éves volt, amikor meghalt? Igen, olyasmi lehetett. Kilencvenvalahányban született, azon belül nem tudom, hogy pontosan mikor. De ezt ki lehet deríteni. Ezek az iratok talán megvannak.

K: Mikor halt meg?

V: Húha! Mikor halt meg a Géza? Szerintem vagy a hatvanas évek legvégén, de inkább ’70 körül. Nem emlékszem egészen pontosan.

K: Akkor már nagyjából felnőtt volt.

V: Igen, majdnem felnőtt voltam. Azért nem tudom egészen pontosan ezt a dolgot, mert valószínűleg neki is – ugyanúgy, mint az anyámnak – Alzheimer-kórja lehetett, bár akkor ezt nem úgy hívták. Illetve azt mondták, hogy súlyos agyér-elmeszesedésben szenvedett. Ő tényleg egy egészen kiváló sportember volt, például Körmöczi Zsuzsa állandó

teniszbajnokunknak – akinél azért jóval idősebb volt – az állandó teniszpartnere volt azután, hogy az abbahagyta az aktív versenyt.

K: Nem vagyok túl tájékozott a sportban. Ki volt ez a Körmöczi Zsuzsa?

V: Egy örökös magyar bajnok volt, és Wimbledonban a második, stb. Szóval egy jó teniszező volt.

K: Tehát nagyon jól teniszezett a nagyapja?

V: Nagyon jól teniszezett és síelt. Mindenfélét jól csinált, borzasztó jó felépítésű volt. Barátságos ember volt, és én nagyon bírtam.

K: Ő hozta létre ezt az üzletet?

V: Igen.

K: Nem örökölték?

V: Nem, nem. Azt hiszem, hogy ők úgy kapaszkodtak fel az uborkafára. Az ő Alzheimer-kórja egy nagyon hosszan elhúzódó dolog volt a hatvanas években. Aztán egy nagyon értelmes orvos bedugta őt a Lipót belgyógyászatára. Onnan még az anyukám haza-hazahozta egy darabig. Tulajdonképpen ez egy rossz fajta dolog, és a családban van is ennek valamilyen nyoma, az anyámmal kapcsolatos problémáknál.

K: Hogy az édesanyjának is Alzheimer-kórja volt?

V: Nem az, hanem, hogy valamilyen módon el voltunk zárva ettől. Tehát – ha úgy tetszik –, mi – az egész család – meg voltunk kímélve attól, hogy végignézzük, ahogy a nagyapánk meghal. Az anyánk járt be hozzá, ő volt az, aki kihozta. Amikor eleinte kihozta, még én is odamentem hozzá, de ezt se forszírozták. Nem volt egy olyan dolog, hogy nekünk fel kell… Nem is az, hogy kell, hanem lehet… Ez úgy volt előadva, mint egy szörnyűség – ami igaz egy bizonyos értelemben –, amitől mi megvagyunk kímélve. Erről nekünk nem kell tudnunk, ezzel nem kell foglalkoznunk. Úgyhogy ezért nem tudom pontosan, hogy mikor halt meg, mert a kapcsolat megszakadásánál nem volt az a hirtelenség, mint ami a halál beálltával szokott történni. A nagyanyámról egészen pontosan tudom – mind a kettőről –, hogy mikor halt meg.