(...)

K: Hol volt ez a VERTESZ?

V: A Lehel térrel szemben. Hogy is hívják azt az utcát? Volt ott egy műhely, és mellette volt a MEO központja. Utána aztán átköltöztünk a Fehérvári útra.

K: A VERTESZ egy nagy cég volt?

V: Nagyon nagy cég volt, az egész országot behálózta.

K: Mit jelentett a VERTESZ? Villamos Erőműveket Gyártó…?

V: Villamos Erőműveket Gyártó és Szolgáltató Vállalat.¹ Volt még a VILATI is, ami transzformátorokat és villamos hálózatokat gyártott. Ott is dolgoztam.

K: Az mikor volt?

V: Már később volt.

K: Tehát elkerült a VERTESZ-hez. Milyen volt a beilleszkedése?

V: Beilleszkedés?

K: Gondolom, először furán néztek magára? Mármint hogy a Szovjetunióból jött vissza.

V: A MEO vezetője egy fiatalember volt, aki akkor végezte estin az egyetemet. A közvetlen helyettese… Milyen Pali is? Istenem! Ő volt azon a telephelyen a párttitkár. Volt még egy hölgy és egy fiú, de azok nagyon jól fogadtak engem. Nem volt problémám. A telephelyen sok parázsvita volt, hogy a Szovjetunió jó-e vagy rossz, hogy így az oroszok meg úgy. Szóval parázsviták voltak, de ez csak belső vita maradt. Kifelé nem lett belőle semmi. Engem ott nagyon szerettek, tényleg. Amikor kezdődtek az események, akkor rögtön szóltak. A Pali rohant be a MEO-ba és mondta, hogy: „Frici! Események vannak a városban, gyere, azonnal hazakísérünk téged!” És hazakísértek.

K: Október 23-án?

V: Igen.

K: Mielőtt még rátérünk október 23-ára, hagy kérdezzek még néhány dolgot a feleségéről, Maruszjáról. Ő hogy tudott beilleszkedni? Ugye, teljesen orosz volt és nem is beszélt magyarul.

V: Nem beszélt. Hát nézze, ez egy nehéz dolog. Nagyon nehezen illeszkedett be. Egyrészt nagyon örült az új lakáskörülményeknek. Tudta értékelni a fürdőszobát, és hogy nem az udvarra kell menni a vécére. Ugyanakkor a nyelvet nem beszélte. A gyerekekkel foglalkozott, és nem sokat tudott mozogni, csak ha velem volt. Amikor apám elment onnan, még rosszabb helyzetbe került. Ameddig az apám ott volt, addig volt kivel szót váltania, és ha lement a piacra, akkor apám elkísérte és nem volt probléma.

K: Gondolom, a gyerekek gyorsan beilleszkedtek?

V: Hát gondolhatja. Nata’52-ben született, vagyis akkor már négy éves volt. Vovka ’55-ben született, egyéves volt. Úgyhogy ők itt nőttek fel. Nekik emlékük sem maradt a Szovjetunióról.

K: Október 23-a teljesen váratlanul érte magát?

V: Teljesen váratlanul. Amikor hazakísértek, kereszteztük a Rákóczi utat, ahol transzparensekkel vonultak az emberek, hogy: „Ki az oroszokkal!” meg satöbbi. Megálltam és mondtam: „Te Pali, itten valami nem stimmel! Itt valami nagyon nagy baj lehet!” Most nem jut eszembe a neve, hogy milyen Pali volt. Majd eszembe fog jutni.²

K: Ez a Pali a párttitkár volt a munkahelyéről, ugye?

V: Igen, ő volt a MEO-ban a szakember és az ész, mert a főnöknek még nem volt annyi szaktudása, mint a Palinak.

K: Tehát nem hallott előtte olyan eseményekről, mint a Petőfi Kör rendezvényei vagy a Rajk-temetés? Sok mindent írtak az újságok is.

V: Nem. Valahogy ez engem nem érintett. Itthon is voltam meg nem is, ez az igazság. Én még útközben voltam.

K: Eljött az október 23-i nap és Magát hazakísérte Pali nevű munkatársa? Látta a tüntetőket is?

V: Igen, ott laktunk a Köztársaság tér háta mögött.

K: Október 23-án este már megostromolták a Szabad Nép Székházat is.

(Vége a 3. kazetta „B” oldalának. Következik a 4. kazetta „A” oldala.)

K: Tehát 23-án este már lövöldöztek a Blahán, később Sztálin fejét is odavontatták az út közepére.

V: Igen. Na most 23-án engem hazakísértek. 24-én vagy 25-én – erre már pontosan nem emlékszem – pedig elmentem a gyerekekért. A két kislány a Fővárosi Villanyvasutak bentlakásos gyermekotthonában volt.

K: Milyen két kislány?

V: A Galina és a Natália. Odahelyeztük őket, mert az Ilu dolgozott, mi meg azt akartuk, hogy a Nata is megtanuljon magyarul. Otthon az anyjával nem tudott magyarul beszélni, és én is dolgoztam. Nem volt kivel beszélnie magyarul, és csak oroszul tudott. Így beadtuk ebbe az intézetbe.

K: Hol volt ez?

V: A Rózsadombon volt egy bentlakásos óvoda. A Fővárosi Villamosvasutaké volt. A nagynénémen és az Erőssön keresztül volt velük kapcsolatunk. Az igazgatók és az ilyen potentátok mindig támogatják egymást. Tudja, hogy van ez. Pláne akkor még. Ha az egyik igazgató megkérte a másikat valamire az nagyon nagy szó volt. Szóval ott voltak a gyerekek, és én úgy döntöttem, hogy

elmegyek értük. Közben elkövettem egy nagy hibát. Vagyis nem hiba volt ez, inkább tudatlanság. Még Moszkvában vettem magamnak egy fekete raglán bőrkabátot, és abban indultam el a gyerekekért. Először a Népszabadság székházhoz jutottam ki. Akkor még védték az ávósok a székházat. Odaértem és igazoltattak, és nekem ugye a szovjet útlevélen kívül semmilyen papírom nem volt.

K: Az ávósok igazoltatták?

V: Az ávósok.

K: Nem a felkelők?

V: Nem, nem, az ávósok igazoltattak. Beszélgetésbe elegyedtem velük és kérdeztem tőlük, hogy mi újság? Azt mondták, hogy az a feladatuk, hogy ha valakinél fegyvert látnak, akkor elvegyék tőle. Mondtam, hogy helyes, mert nem szabad hagyni, hogy a civileknél fegyver legyen. Kérdezték azt is, hogy hova tartok. Mondtam, hogy megyek a Rózsadombra a gyerekekért. Azt mondták, hogy ezt nem ajánlják nekem, de ahogy akarom. És akkor elindultam lefelé a Rákóczi úton, de elkaptak és fel akartak akasztani.

K: Kik kapták el?

V: Civilek. „Rohadt ávós!” – kiabálták. Akkor derült ki számomra, hogy itt kik hordtak bőrkabátot. Ezt én addig nem tudtam.

K: Nem tudta, hogy a közhit szerint az ávósoknak volt bőrkabátjuk?

V: Nem. Úgyhogy rögtön tömeg verődött össze körülöttem. Szerencsém volt, mert odajött három géppisztolyos fiatalember és megkérdezték, hogy mi történt. „Fogtunk egy ávóst!” – mondták nekik. Tőlem is megkérdezték, hogy ki vagyok, és én mondtam nekik, hogy megyek a gyerekekért és semmi közöm az ÁVO-hoz. Elkérték az igazolványomat. „Szovjet?” – kérdezték. Mondom – „igen.” „És mit keres itt? Hát mondom: „Hazaköltöztünk.” „Na jöjjön velünk!” – és bekísértek az egyetem kollégiumába, ami ott volt a Filmmúzeum melletti utcában.

K: Filmmúzeum? Ez egy mozi volt?

V: Igen, a Rákóczi úton. Az a Filmmúzeum, nem?

K: Nem az Uránia mozit mondja? Amit nemrég felújítottak?

V: Igen, az Uránia mozi.

K: Mellette van a Színművészeti Főiskola egy része.

V: Igen, de volt mellette lévő utcában valami egyetemi kollégium is.³ Oda kísértek be engem. Rengeteg fiatal volt bent fegyverrel, és tanárok is. Odajöttek, elvették és megnézték az útlevelemet,

kikérdeztek és utána felvilágosítottak. „Maga marha! Ilyenkor nem fekete bőrkabátban kell sétálni az utcákon! Most adunk magának egy lódenkabátot.” Tudja mi az a lódenkabát?

K: Akkor nagyon divatos viselet volt.

V: Valamikor régen azt hordták. Zöld volt, egy ilyen köpeny-szerű kabát.

K: Mint egy viharkabát.

V: Igen, zöld volt és vastag. Adtak egy lódenkabátot, a bőrkabátot pedig becsomagolták. Adtak egy kenyeret is, és hazakísértek a fiúk. „Maradjon otthon a fenekén!” – mondták. Visszakísértek haza a Népszínház utcába, lódenkabátban, egy kenyérrel és a bőrkabáttal a hónom alatt. Mégsem nyugodtam és másnap elindultam újra.

K: Ez október 25-én volt? Gondolom rögtön el akart menni a gyerekekért?

V: Vagy 24-én vagy 25-én, erre már nem emlékszem. Aznap már nem, de másnap újra elindultam. Közben a telefon működött, úgyhogy felhívtam az Ilut és mondtam, hogy elhozom mind a két gyereket. Akkor már nem arra indultam. Közben felvilágosítottak, hogy ha a Rózsadombra akarok menni, akkor a Margit-híd felé menjek, ne a Rákóczi úton. Elindultam, de már lódenkabátban. Ugye, a fiuktól kaptam egy lódenkabátot, ezt minden további nélkül nekem ajándékozták.

K: Közben nem voltak lövöldözések?

V: Voltak lövöldözések, itt is ott is. Elindultam a Nagykörúton és eljutottam egészen a Nyugatiig, ami körül volt zárva orosz tankokkal. Ott mát otthon éreztem magam. Kérdezte egy katona, hogy hova? Mondtam, hogy megyek a Rózsadombra a lányaimért. Jött egy tiszt, megnézte az útlevelem és szólt egy másik katonának. Volt ott egy páncélozott jármű, beszálltunk és már robogtunk is a Margit-híd felé. A Margit-híd itteni hídfőjét az oroszok tartották, a budai hídfőt az ávósok tartották. A Rózsadomb állítólag az ávósok főhadiszállása volt. Elvittek engem a páncélozott járművel a…

K: Ezek egyenruhás ávósok voltak, ilyen kék parolis egyenruhában?

V: Igen. Elvittek a budai hídfőig ezzel a páncélozott járművel. Ott előjött egy tiszt – már nem emlékszem milyen rangú – akinek elmagyaráztam, hogy miről van szó. Beültettek egy személygépkocsiba és felvittek a gyermekotthonhoz. Ott azzal fogadtak, hogy jaj de jó, hogy jövök, mert nincs élelmiszerük, pedig itt van még vagy húsz gyerek, és már nem tudnak mit adni a gyerekeknek. Mondtam az ávósoknak, hogy: „Elvtársak! Itt gyerekek éheznek, tenni kéne valamit!” Azt mondták: „Ne aggódjon, el fogjuk intézni.” Én elindultam gyalog a Rózsadombról Óbuda felé, hogy hazavigyem a Galinát, mert a nővérem Óbudán lakott. Gyalog elmentünk a Rózsadombtól egészen a Hunor utcáig. Ez nem messze van az Árpád-híd budai hídfőjétől. Odáig mentünk gyalog

a két gyerekkel. Natát vittem, Galina pedig – aki egy erős stramm gyerek volt – jött kézen fogva. A

hegyeken át minden probléma nélkül eljutottunk oda. Három vagy négy órát gyalogoltunk. Óbudán Galinát leadtam. Igen ám, de nekem most Pestre kellett mennem a Népszínház utcába. Kimentem az útra és jött egy tehergépkocsi magyar katonákkal. Látták, hogy gyerekkel vagyok és megálltak, amikor intettünk. Mondtam, hova akarok menni. Akkor szálljak fel, mondták és átrobogtunk az Árpád-hídon. Már nem is emlékszem meddig vittek, de mindenesetre hazakerültem a gyerekkel. Maruszja legnagyobb megelégedésére, hogy végre ott van mind a két gyerek. Ez volt. A házbeliek mondták, hogy ne is menjünk ki az utcára, majd ők hoznak nekünk élelmiszert. Akkor a pékek megállás nélkül sütöttek, a krumplit, a libákat meg mindent az utcán osztogatták. Vidékről meg a raktárakból, meg nem tudom honnan hozták fel teherautón. Úgyhogy a házbeliek mindent hoztak nekünk, ami kellett. „Csak mi nem menjünk sehova!” – mondták.

K: Ez volt 25-étől?

V: Vagy 26-ától. Közben a házmester fia beállt a ellenállók közé. Jöttek hozzánk fegyverrel, de a Klári – úgy nevezték a házmesternét, nyugodjon békében! – felpofozta a fiát és elvette a fegyverét. (és nevet) Mondta a barátainak is, hogy tűnjenek innen, mert mindjárt seggbe lesznek rúgva. „Ebbe a házba se felkelés, se fegyver, se házkutatás nem lesz!” – mondta.

K: Mert azt akartak csinálni? Miért mentek oda?

V: Mert a fiú elmondta a többieknek, hogy itt oroszok laknak. „Ezek nem oroszok, hanem magyarok, csak most jöttek haza, menjetek a francba!” – és kirúgta őket a házmesterné. A fiút pedig felpofozta és elvette a fegyverét. Utána aztán elengedte. El is ment a gyerek, a végén disszidált is, mert félt a megtorlástól. Aztán jött a telefon a követségről és elköltöztünk onnan.

K: Ez október 28-án volt?

V: 28-án.

K: Előtte nem keresték önöket a szovjetek?

V: Nem, semmi nem volt. Akkor volt csak egy telefon. Úgy látszik, kiadták az ukázt, hogy keressék meg azokat, akik még regisztrálva vannak. Egy Horgász Bandi nevű villamosmérnök – nyugodjon békében! – segített nekünk a követségre menni. Elkísért minket. Bátor fiú volt.

K: Csomagokkal mentek?

V: Vittünk egypár csomagot a legszükségesebb holmikkal a gyerekeknek.

K: Mit ért azon, hogy bátor fiú volt? Lőttek közben?

V: Hát mindenhol igazoltattak, meg lőttek is. A gyerekeknek be nem állt a szájuk és oroszul beszéltek az anyjukhoz. A Horgász Bandi elkísért minket, ő Palinak volt a barátja. Háborús gyerek

lévén azt gondoltam, hogy ha a városban lövöldöznek, akkor itt komolyabb lövöldözés is lehet, és mielőtt elmentünk leszedtem az utcai ablakok belső ablakszárnyait.

K: Leszedte az ablakokat?

V: Igen, a belsőket, mert dupla alakok voltak, és letettem őket a földre. A külsőkből egy szál se maradt épen. De amikor hazajöttünk, csak feltettük a belsőket, és már volt üveg az ablakon.

K: Ez praktikus volt.

V: Ez a háborús múltból jön, hogy miként lehet megmenteni az ablakokat. Olvastam valahol, hogy le kell venni őket.

K: Eljutottak a követségre. Ez ugyanott volt, ahol most is van, ugye?

V: A Népszínház utcában az erkélyünkön volt egy kis háromszögletű, wimpel nevű zászlócska. Tudja milyen az?

K: Nem, mi az?

V: Egy háromszögletű piros zászló, ami kint lógott az erkélyen. Az összes szomszéd ház kapott ágyúbelövést, de a mienk nem.

K: Ez egy szovjet zászló volt?

V: Egy piros zászló volt. Úgy látszik, észrevették, hogy ott egy piros zászló van és nem lőttek oda. Az összes szomszéd ház kapott ágyúbelövést, a mienken kívül. Ilyen véletlenek vannak az életben. Persze ennek fordított következményei is lehettek volna. De akkor az ember csak cselekedett anélkül, hogy értette volna.

K: Tehát a követségre mentek, ami az Andrássy út mellett van?

V: Igen, a Bajza utca Andrássy út sarkán.

K: Még egy család volt ott Magukon kívül, meg Andropov nagykövet…?

V: Meg egy csomó tank és sok katona.

K: Arról már beszéltünk, hogy találkozgatott Andropovval.

V: És akkor belázasodott a Natália, nagyon beteg lett. Orvos persze nem volt, gyógyszerem se volt semmi. Akkor mondták, hogy a Gorkij Fasorban van a belügyi kórház, és menjek oda.⁴ Elmentem – természetesen lódenkabátban – és portán mondtam, hogy beteg a gyerekem és kéne egy gyerekorvos. Telefonáltak és jött egy harmincöt év körüli férfi, aki megkérdezte, hogy mi a problémám. Mondtam, hogy nagyon beteg az ötéves lányom, de olyan helyen vagyunk, ahol se orvos, se gyógyszer nincs. Kérdezte, hol van az a hely? Mondtam, hogy a szovjet követségen. Azt mondta várjak egy pillanatig, mindjárt jön és elment. Visszajött egy orvosi táskával és egy csomaggal és azt mondta, hogy menjünk. „De a követségre? – kérdeztem. „Igen, oda” – válaszolta –

„én orvos vagyok, nem politikus.” Eljött és megvizsgálta a gyereket és hagyott egy pár gyógyszert is. Kisült, hogy a csomagban kétszersültet és tejport hozott. Mondta, hogy a gyógyszereket miként adjam be, és remélhetőleg a kislányom rendbe fog jönni, de ha nem, akkor menjek vissza és megadta a nevét is. Sajnos elvesztettem a nevét, úgyhogy nem tudtam visszamenni megköszönni. A nagy zűrzavarban valahogy elveszett. Ez az eset az orvossal is jellemző volt azokra a napokra.

K: Érintkeztek az ott lévő katonákkal?

V: Persze.

K: Milyen volt a hangulat közöttük? Mit szóltak ehhez az egészhez?

V: Hát némelyik azt sem tudta, hogy mit keres itt.

K: Ezek friss csapatok voltak, vagy régóta Magyarországon állomásoztak?

V: Friss csapatok voltak. Valahonnan Közép-Ázsiából hozták ki őket, sejtelmük se volt, hogy mi fán teremnek itt a dolgok.

K: Beszélgetett velük?

V: Persze, beszélgettem velük. Kérdeztem, hogy hova valósiak, meg ők is kérdezték tőlem, hogy hova valósi vagyok. Mondtam, hogy kujbisevi vagyok. Hát szóval ez volt.

Később már volt mit ennünk, mert a nagykövetség intézkedett, arra a pár napra, amíg ott voltunk.

K: A két civil családon kívül sok alkalmazott volt a követségen a vészhelyzet idején?

V: Nem volt sok, a többségüket evakuálták. Nem akarok számot mondani, de lehettek vagy tízen-tizenöten.

K: Újságírók is voltak ott?

V: Nem tudom. Velünk nem készítettek interjút.

K: Meddig voltak ott?

V: Mi november 7-éig vagy 8-áig voltunk ott.

K: Mit csináltak november 4-én hajnalban, amikor újrakezdődött a támadás?

V: Hallottuk az ágyúdörgést, de ott rendületlenül sűrűn álltak a tankok egymás mellett, úgyhogy azon egy ember se tudott átmenni. Mondjam azt, hogy teljes biztonságban voltunk. Az egy olyan tűzerő volt, amit lehetetlen lett volna áttörni, de meg se kísérelték.

K: Ezek a tankok folyamatosan ott voltak, nem mentek sehova?

V: Nem, ezek ott voltak végig. Nem ők vonultak be a városba.

K: Akkor 7-éig vagy 8-áig ott voltak, ugye?

V: 7-éig vagy 8-áig, már nem emlékszem.

K: És utána?

V: Visszamentünk haza.

K: Felrakta az ablakokat?

V: Felraktam az ablakokat, eltakarítottuk az üvegszilánkokat.

K: A közelben volt a Köztársaság tér, ahol 30-án nagy csatározás volt a pártháznál, meg utána is ástak ott. Erről mit hallott?

V: Hát hallani sok mindent hallottam, de sejtelmünk se volt a dolgokról, mert mi kint voltunk majdnem a Teleki piacnál. A Népszínház utca és a Kun utca sarkához laktunk közel, úgyhogy eléggé kint voltunk. Tőlünk messze volt a Köztársaság tér, szerencsére! Apám második felesége, Palánkai Mária lakott a Köztársaság téren. De ő se sokat mesélt róla, csak a nagy tömeget. Borzalmas dolgok voltak ott.

K: Hogy alakultak a következő napjaik?

V: A következő napok hogy alakultak? Mivel viszonylag abbamaradt a lövöldözés a városban, bementem a VERTESZ-hez. Az igazgatói iroda a Széna tér mellett volt. Milyen utca is az? Ahol a villamosok mennek?

V: A Mártírok útja?

V: A Mártírok útján, persze! A székház ott volt, ahol utána felépült a minisztérium.

K: Az a nagy ronda épület?

V: Így van, azon a helyen volt egy háromemeletes ház, az volt a VERTESZ központi irodája. Bementem oda és tájékozódtam, hogy mi újság van? Alakult ott egy…mi is? Munkástanács? Igen, Munkástanács. Utána pedig elmentem a II. kerületi tanácshoz, mert ott székelt a szovjet parancsnokság. Az Erőss mondta, hogy abban a házban van a kerületi pártbizottság is. Elmentem a kerületi pártbizottsághoz és mondtam, hogy ki vagyok. Megkérdeztem, hogy felvesznek-e a pártba? Megnézték az útlevelem meg a DISZ-igazolványomat és azt mondták, hogy: „El van intézve elvtársam, üdvözöljük a sorainkban!.” És kaptam egy kartonlapot, egy ideiglenes párttagsági igazolványt.

K: Ez már az MSZMP volt, tehát a Magyar Szocialista Munkáspárt?

V: Az MKP.

K: A Magyar Dolgozók Pártja már megszűnt, és november 1-jétól MSZMP volt. Ez már az új párt volt. Vagy a régi, csak új néven.

V: Az MSZMP volt? Na mindegy! Szóval attól a pillanattól párttag lettem. Ez a részemről természetes volt.

K: De miért a II. kerületbe ment?

V: Ott volt a VERTESZ irodája, és ez majdnem mellette volt, két sarokkal arrébb. Ahol most a Mechwart tér van. Énnekem aztán nyolc volt, hogy melyik kerületbe megyek jelentkezni. Így lettem felvéve a pártba. Visszamentem a VERTESZ-hez, ahol mondta az Erőss, hogy van egy nekem való

feladat. Elvitték a VERTESZ tehergépkocsiját, elszöktek vele valahova nyugatra. Állítólag valahol Kapuvár környékén van a kocsi és el kellene érte menni, de senki se mer. Mondtam neki, hogy semmi akadálya, mehetünk. Jön valaki velem? Hogy is hívják azt az illetőt, aki jelentkezett, hogy eljön velem? Kérdeztem tőle, hogy tud-e gépkocsit vezetni? „Azt nem” – mondta. „No nem baj” – feleltem. Nekem akkor már volt jogosítványom, igaz, hogy szovjet, de volt. Úgyhogy én már vezettem tehergépkocsit. Elmentünk Kapuvárra, de ott azt mondták, hogy nem náluk, hanem a határon van a kocsi a szovjeteknél. Elmentünk, már nem emlékszem milyen alkalmatossággal, de elvergődtünk oda is, és tényleg megtaláltuk a kocsinkat. Rajta volt, hogy „VERTESZ”. Már késő este volt és ott maradtunk a szovjet parancsnokságon. Vodkáztunk, zakuszkáztunk, beszélgettünk. Megismerkedtem egy alezredessel. Vele vodkáztunk és beszélgettünk. Hosszú évek múlva egy teagyár igazgatójaként találkoztam vele újra a Kaukázusban. (és nevet)

K: Kicsi a világ?

V: Érdekes dolog volt. Turistákkal voltam és meglátogattuk egy teagyárat. Bevittek az igazgatói irodába és amikor beléptünk, az igazgató felemelte a fejét és egyszer csak azt kiáltotta: „Fegya!” És mindenki elájult, de én is. (és nevet) Annyira váratlan volt. Na mindegy, száz szónak is egy a vége, visszahoztuk a gépkocsit Budapestre.

K: Akkor milyen volt a hangulat vidéken? Hogy viselkedtek az emberek?

V: Semmit se lehetett észrevenni. Nem lehetett érteni. Mondjam azt, hogy az élet ment tovább. Mindenki úgy próbált meglenni, ahogy tudott. De nem is tudtuk ezt nagyon megtapasztalni, mert másnap reggel adtak egy új akkumulátort – mert a régi lemerült –, azzal beindítottuk a teherautót, a tankot is teletöltötték benzinnel.

K: A szovjetek?

V: Persze. Nekik a benzin aztán semmit se számított. Teletöltötték benzinnel, de még adtak pár kannával is.

K: Milyen teherautó volt, Csepel?

V: Azt hiszem Csepel volt, de már nem emlékszem. Ilyen háromtonnás. Azt hiszem Csepel volt, nem voltak itt más kocsik. Beültünk és hazaporoszkáltunk, fél nap alatt itthon voltunk.

K: Voltak az utakon akkor ilyen…?

V: Ellenőrző pontok? Persze.

K: De szovjet ellenőrző pontok?

V: Igen, de én csak felmutattam a szovjet útlevelem és máris mondták, hogy „davaj!”. Hát ezért kért az Erőss, hogy én menjek a kocsiért. Különben be nem bizonyítják, hogy aki vezeti a kocsit, az a tulajdonosa is. Nekem ezt elhitték, mert ott volt a VERTESZ igazolványom. De nem kértek a

szovjetek tőlem semmit. Ahogy megszólaltam, már egy ilyen tehergépkocsi nem érdekelte őket. Szóval elhoztam a tehergépkocsit. Nagyon örültek, mert kettő volt összesen, és abból a másik végleg el is tűnt. Úgy látszik átrobogtak vele a határon, nem lehet tudni. Mindegy, az egyiket hazahoztam. Teltek a napok és a munkástanács úgy döntött, hogy el kell egy csomó embert bocsátani. Főleg azokat, aki a legrövidebb ideig voltak a VERTESZ-nél. És ebbe én is belekerültem. Az Erőss mondta, hogy ő próbált ott-tartani, de a munkástanács elnöke azt mondta, hogy nem szabad kivételt tenni, mert az rossz vért szül.

K: Mikor volt ez?

V: Hát ez ’57-ben.

K: Akkor még volt munkástanács? Ez nem egyszerűen csak a vállalat vezetősége volt?

V: …

K: Na mindenesetre elbocsátották.

V: Lehet, hogy nem a munkástanács volt, de mindegy, hogy mi volt. Nem tudom, hogy mi volt, de elbocsátottak. Úgyhogy három hónapig munkanélküli segélyt kaptam. Bent van a munkakönyvemben, tudom bizonyítani.

K: Volt már akkor munkanélküli segély?

V: Hoppá, álljon meg! (és előkeresi a munkakönyvét)

K: Volt munkanélküli segély? Nem is tudtam, hogy ilyesmi is volt a Kádár-rendszerben. Itt van a munkakönyve és benne van, hogy ’57 márciustól… (és lapozgatjuk a munkakönyvet)

V: Négy hónapig kaptam, méghozzá 480 forintot havonta.

K: Ez sok volt?

V: Az jó volt. Azt hiszem, az akkori fizetésemnek minimum a fele volt.

K: Még valamiről beszéltünk, már régebben és magnón kívül. Mesélt a Népszínház utcai ház férfijairól.

V: Ja, akiket kihoztam?

K: Igen, ez magnón még nem hangzott el. Hogy történt az eset és mikor?

V: Amikor hazatértem november 7-én vagy 8-án. Úgy volt, hogy amikor hazatértem, akkor a házmesterné…

K: A Klári?

V: A Klári mondta, hogy: „Frici, nagy baj van, mert az összes férfit elvitték a Dönci miatt.” Dönci a fia volt, aki utána külföldre disszidált. Mondta, hogy a Dönci miatt, azzal hogy a házban felkelők voltak, elvitték a férfiakat és valahol a Keletiben vannak bezárva az egyik csarnokba.

K: De kik vitték el?

V: A szovjetek. A szovjetek elvitték a házból az összes férfit, de nem csak a mi házunkból, hanem a szomszéd házakból is. Mert állítólag onnan lőttek rájuk. Kérdeztem a Klárit, hogy a mi házunkból is lőttek? Azt mondta, hogy a mienkből nem, de ezek fütyültek arra, hogy melyikből lőttek, és az egész környékről összeszedték és elvitték a férfiakat. Fogtam magamat és rögtön elmentem gyalog a Keletibe. Nem volt messze onnan, csak pár lépés az egész. Bementem és megkerestem a parancsnokot.

K: Ez egy szovjet tiszt volt?

V: Szovjet tiszt volt, persze. Mondtam neki, hogy ki vagyok és most jövök Andropov elvtárstól, és amikor hazaértem, hallottam, hogy elvitték a házunkból a férfiakat. Mondtam, hogy garantálni tudom, hogy abból a házból senki se lőtt, mert az a ház engem védett, amíg el nem mentünk a követségre. Ezért felkérem, hogy ennek a háznak a férfijait azonnal engedje el. „Hogy képzelem ezt, ő nem tud kivételt tenni.” – mondta a tiszt. „A többieket is elengedheti. Hát azt gondolja, hogy azok lőttek, akik itt vannak? Azok már rég messze járnak.” Azt mondta, hogy ezt nem teheti meg, és nem tudja, hogy mit csinálhatna. Kérdeztem tőle, hogy akkor menjek el az Andropovhoz? „Ne menjen! – mondta – Hány férfi van?” Mondtam, hogy van vagy tíz. „Ismeri őket?” „Ők ismernek engem.” Bementünk a csarnokba és kiabáltam hogy: „Népszínház utca 42. jelentkezz!” Rögtön jöttek is. Én már nem emlékszem, de úgy tíz-tizenkét ember lehetett. „Ezek azok” – mondtam. „Ezeket viheti.” – mondta ő – „Davaj, zabiraj!” És akkor hazamentünk. Ez volt az egész. Akkor megdicsőültem. (és nevet) Aztán a többieket is elengedték, nem csináltak senkivel semmit.

K Hol tartották őket, melyik csarnokban? A váróteremben?

V: A váróteremben. Szóval ez megint egy olyan hülye akció volt, aminek semmi értelme nem volt. Mert nem találnak egy hülyét se köztük – még ha lőtt is – aki azt mondja, hogy én lőttem. Nem? Ez egy hülyeség. Mondtam is a tisztnek, hogy nagyon hülyék. Ha már eldobta és nincs nála a fegyvere, akkor mivel bizonyítja rá, hogy ő lőtt? Semmivel. Akkor mit tudnak velük csinálni? Megint kiviszik „robot”-ra? „Dehogy visszük!”– mondta a tiszt – „Van nekünk elég munkásunk.” Na mindegy, menjünk tovább! (és elkezdi olvasni a munkakönyve bejegyzéseit) Villamos Erőmű Tervező és Szerelő Vállalat, 1956. negyedik hó 10.

K: Tehát itt a munkakönyve és benne van, hogy ’56 április 10-én lépett be a VERTESZ-e, mint „v.i.g. ellenőr”.

V: 1200 forint volt a fizetésem.

K: Ez jó fizetés volt?

V: Nagyon jó fizetés volt. Itt van: „ Felmondás a vállalat részéről”

K: Tulajdonképpen az Erőss döntött úgy, hogy Magának is mennie kell ?

V: Nem tudom, hogy ki döntött, de mindegy. Máig sem értem, de nem is kezdtem el ezen töprengeni.

K: Mi lett aztán? Három-négy hónapig munkanélkülin volt?

V: Igen.

K: Nem akart belépni mondjuk a…?

(Vége a 4. kazetta „A” oldalának, következik a „B” oldal.)

K: Voltak ezek a „pufajkások”-nak nevezett ős-munkásőrők vagy rendfenntartók.

V: Volt valami ilyen, igen.

K: Ezek toboroztak is.

V: Ó, hát engem is toboroztak, csak nem mentem. Közben még nem meséltem, hogy amikor visszaköltöztünk a lakásba, akkor megjelent egy belügyes és hozott nekünk magyar személyazonosságit.

K: Noha nem voltak magyar állampolgárok.

V: Igen. Hoztak magyar személyazonosságit, hogy ne legyünk az útlevelünk miatt veszélyeztetve. Mondtam is neki, hogy „eső után köpönyeg” (és nevet) Ez nekem november 4-e előtt kellett volna, de most már minek? De mindenesetre kaptunk rendes személyazonosságit. Az állampolgárságot sokkal később kaptam meg. Azt hiszem, hogy csak ’88-ban kaptam meg a magyar állampolgárságot.

K: 1988-ban? De hamarabb is megkaphatta volna, nem?

V: Persze, de nem akartam.

K: Tehát nem mondott le a szovjet állampolgárságáról? Vagy nem is kért magyar állampolgárságot?

V: Nem, nem mondtam le és nem is kértem. Ugyanis nem akartam semmilyen katonai szolgálatot teljesíteni a szovjeteknél sem, de itt sem.

K: A szovjeteknél miért nem kellett magának bevonulni?

V: Először azért nem kellett, mert mind a két szülőm másodfokú rokkant volt, és én voltam az egyetlen eltartójuk. Ez ugyebár számított. Itt meg már tök megbízhatatlannak tartottak. Hát a szovjeteknek melyik hadseregbe lehetett volna engem elvinni? A magyaroknak meg nem volt jogalapjuk, hogy elvigyenek katonának, hiszen én külföldi állampolgár voltam.